Most az 50 éves várost ünnepeljük Fekete István írásából vett részlettel:

„Kimentem hát a kis teraszra, leültem, és néztem a kicsillagosodó eget, néztem a végtelenséget, s lassan elült bennem minden lárma és minden gondolat.
Csak: voltam, mert – lettem…
És jó volt lenni, mert ebben az állapotban semmi nem volt jó, és semmi nem volt rossz… Kertünkben sötét volt már, felettem a csillagos ég, és csak magamon múlott, hogy a magasság csillagait nézem, vagy kertünk kapor és városszagú sötétségét. De ebben a sötétségben csattogva rohan valahol a vonat, és viszi-viszi szomorú és már nem is reménykedő apámat.
És lehet, hogy sok az útitárs, lehet, hogy kevés… talán lesz, aki minden áron beszélgetni akar, és majd meg lesz sértődve, hogy apám nem akar beszélgetni, tehát lehunyja majd a szemét, mintha aludna, pedig a mozdonyvezetőről ezt előbb lehetne feltételezni, mint apámról… Dombóváron majd elhomályosodik a szeme, de ebből nem lesz könny, és eltorzul egy kicsit az arca… de aztán lenyeli a könnyeket és gondolatokat és talán el is alszik, és a régi Dombóvárról álmodik, gyermekkoráról, amikor a nagymama még fiatal volt és szép… együtt volt a nagy család …de aztán elmúlott minden, mert elmúlik minden, azaz megváltozik, tehát nem múlik el semmi.”

Fekete István